Gyógyulásom története

 Betegségem 1985-ben kezdődött és vele egy olyan pokoli utazás, amelyre álmomban sem gondoltam.

 Január 8-án sérvműtétre érkeztem egy kórházba. Röviddel a műtétet követően emésztési problémák jelentkeztek, és erős hasmenés indult el, ami idővel csak fokozódott. Semmilyen gyógyszer, kezelés nem segített rajtam. Bent a kórházban emellett meg kellett élnem mindazt a nyomorúságos, kiszolgáltatott helyzetet, hogy a nővérek nemhogy nem foglalkoztak velem, de szó szerint átléptek rajtam. Kis idő múlva a problémák csak gyarapodtak, székletemben vér jelent meg. A gyógyszerek továbbra sem segítettek. Folyamatosan 40°-os lázzal küzdöttem, teljesen lefogyva mentem el a körzeti orvoshoz, aki még csak meg sem vizsgált. Magára hagyott azzal, hogy ilyen influenzás időszakban ez gyakori.Állapotom csak rosszabbodott, folyamatosan fogytam.

Orvosom sokáig csak gondolkodott, beküldjön-e  a kórházba. Amikor gyógyszert kértem, az volt a válasz: majd pár hét múlva, a kórházban adnak. Jópár hét múlva, februárban aztán egy környékbeli kórház belgyógyászati osztályára kerültem. Itt már szinte járni sem tudtam. 

Március volt, amikor orvosaim látták, hogy már nagyon nagy baj van,  teljesen kiszáradtam olyannyira, hogy a számban már nem volt nyál sem. Mentőbe tettek, és Budapestre vittek. Nem sokkal ezután még rosszabbra fordult az állapotom, élet és halál között lebegtem. Ekkor egy közeli sebészetre szállítottak be, ahol végre érezhettem, hogy emberként bánnak velem. Az orvosok és a nővérek fantasztikus hozzáállásának köszönhetően sikerült egy kicsit jobban lennem. Amikor már szállítható állapotban voltam, orvos és vér kíséretében a Budapesti Trópusi Tanszékre szállítottak. Ekkor még mindig folyamatosan folyt belőlem a vér, és még mindig nem tudták, hogy ezt mi okozza. Itt szintén csodálatos orvosokkal és nővérekkel találkoztam. A belgyógyászati zárójelentésben leírták, hogy "a beteg állapotára való tekintettel a vizsgálatokat elvégezni nem tudjuk." Budapesten azonban minden gond nélkül elvégezték a szükséges vizsgálatokat. Az érkezésem utáni napon azonban igen különös dolog történt velem.

 Egy érzés kerített hatalmába.Itt a vég, és nincs tovább! Éreztem, hogy nagy baj van. Egy kép is jött ezzel az érzéssel együtt. Egy hatalmas fehérséget láttam magam előtt, én vele szemben álltam, magamat hátulról láttam. Ezután pedig egy belső hang szólalt meg, tisztán és erősen: "Te nem halhatsz meg! Neked élned kell! Egy utat kell járnod, embereken kell segítened!"Ennek az érzésnek napokig a hatása alatt voltam. Ekkor még nem értettem ezt a hangot, nem tudtm hova tenni a hallottakat, fogalmam sem volt arról, hogy ez mit jelent. Ám ettől kezdve egy igen érdekes belső átalakulás indult el bennem.

 Végre kiderült  mi a problémák oka, és a kezeléseket elkezdték. Az egész vastagbél elfekélyesedett, és a fekélyekből ömlött a vér. Ekkorra 96 kilóról 63-ra csökkent a testsúlyom. Járni sem tudtam. Olyan gyenge voltam, hogy a kezemet is a nővérek tették arrébb. Karomból, nyakamból folyamatosan csövek lógtak. Éjjel-nappal folyt a vér és az infúzió. Ekkor bejött hozzá az orvosom és azt mondta, ha élni akarok, akkor egyetlen esélyem van: körülbelül 4 hétig nem ehetek és nem ihatok semmit, még vizet sem! Ők mindent megtesznek, hogy segítsenek.

Egyedül, egy kicsi szobában feküdtem hosszú időn keresztül. Folyt az infúzió és a vér. Mást nem láttam nem hallottam, csak hogy csöpp-csöpp-csöpp-csöpp... És ezt napokig, hetekig, hónapokig...

Emellett elkezdődött egy gyógyszeres kezelés is, ám kiderült, hogy allergiás vagyok a szerre. Az egész testem gennyes foltokkal lett tele. A megpróbáltatások azonban folytatódtak. Kiderült, hogy az előző kórházban a belgyógyászaton hepatitis vírussal fertőzött vért kaptam. 

Hosszú idő után azonban végre átélhettem az élményt: micsoda csodálatos dolog egy erőlevest megkóstolni! E hosszú betegség során egy hihetetlen belső változáson mentem át.A velem foglalkozó professzortól megtudtam,hogy amikor először megláttak,azt gondolták,hogy csak óráim vannak hátra. De örül, hogy nem így történt. A praxisában még nem találkozott ilyen emberrel, mert ez óriási gyógyulás, és semmiféle orvosi beavatkozással nem indokolható. Valami nagyon szépen működik, nem tudjuk, hogy mi ez, de fogadjuk el!

Amikor már fel tudtam ülni,de járni még nem, csak mászni, akkor lemásztam az ágyról, nyakamban a csövekkel, s térden állva kúsztam a folyosón a radiátorok csöveibe kapaszkodva.

Nyár közepén ideiglenesen kiengedtek a kórházból. Hittem, hogy túl vagyok mindenen.Ám a sors másképp gondolta.

 Kicsivel később történt ,hogy egy élelmiszerboltba belépve elájultam.Ezután újra visszavittek egy másik kórházba. Homályos emlékeim vannak arról, ami akkor velem történt.Itt meglumbáltak, agyvizet vettek tőlem.Kéthetes kóma után ébredtem. Állapotom folyamatosan javult. Hazaengedtek.

A következő időszakban  folyamatosan jártam kontrollvizsgálatokra, és rengeteg gyógyszert szedettek velem. A bajok azonban még mindig nem értek véget... 1985 december 13-án,  autóval megcsúsztam, árokba repültem, és fejtetőn állt meg az autóm. Sértetlenül másztam ki belőle.

Pár nappal ezután azt vettem észre, hogy nem jól látok. A szemorvos azonnal kórházba utalt. Semmi jóval nem bíztattak, azt mondták valószínűleg megvakulok. Azután talán tehetnek valamit. Január elején azonban olyan változások indultak el nálam, amit az orvosok sem értettek. Végül nem kellett megoperálni szememet és nem vakultam meg. Teljesen meggyógyultam.

Ekkor indult el egy lerokkantosítási folyamat, és mivel eszméletvesztéssel járó rosszullétem volt, ezért a jogosítványomat is bevonták. Ám  ezt nem tudtam elfogadni, dolgozni akartam és autót vezetni.Kértem, vizsgáljanak meg, hogy a jogosítványomat visszakaphassam. El is értem, de csak két hónapra és csak nappal vezethetettem. Óriási öröm volt számomra.

 Folyamatosan kontrollvizsgálatokra jártam, szemészetre, körzeti orvoshoz, a főorvoshoz is, és mindebből már nagyon elegem lett. A rengeteg gyógyszer szedését abba akartam hagyni.Jött egy belső jelzés, egy hang, hogy erre nincs szükséged. Miután elkezdtem csökkenteni a gyógyszereket, érdekes módon egyre jobban éreztem magamat. Másfél év kellett ahhoz, hogy teljesen abbahagyjam a gyógyszeres kezeléseket. Csodálatosan éreztem magamat.A  gyógyszerek szedését azonban csak akkor hagyják abba maguktól, ha ezt a belső késztetést megérzik.

Pár hónap múlva a műhelyemben megjelent egy hölgy. Kiderült, ő annak az intézetnek a doktornője, ahol az agyvizet vizsgálták. Amikor a baktérium annak idején kitenyészett, ő hívta fel a főorvost, hogy él-e még a beteg, mert ez a baktérium nagyon kemény dolgokra képes. Aki megkapja vagy meghal, vagy szellemileg és testileg fogyatékos lesz. Nálam nem történt semmi ilyen.Végül ezt mondta."Sándor, magával az Istennek nagyon komoly tervei vannak!"

A szakértői bizottságtól aztán végleg visszakaptam a jogosítványomat, majd eljött 1986 vége, amikor ismét gyökeresen változott az életem. 

Ettől kezdve dolgoztam éjt nappallá téve, közben lakást béreltem Tapolcán. Arra kértem a Jóistent, adjon nekem egészséget, hogy dolgozhassak. Megkaptam, mivel a mai napig nagyon jól érzem magamat!

 Indulás a gyógyítás útján...

 A jelzések, hogy más embertársaimon is segítenem kell, folyamatosan jöttek. 2003-ban aztán ez a folyamat még inkább felerősödött. Olyan dolgok történtek velem, amik először hihetetlennek tűntek számomra.Tudtam az utamat, mégis küzdöttem ellene.Még több jelzést kaptam arról, hogy mit kell tennem, mi a feladatom. Időközben új életet kezdtem, újra családot alapítottam, és  két gyermekem született.

2006-ban kontrollvizsgálaton voltam. Amikor a főorvos átnézte az orvosi papírjaimat, alig hitt a szemének. "Ez elképesztő! Huszonegy éve nem szed gyógyszert, mindent megeszik... maga felülír minden orvosi dolgot!Sándor, maga után én leszek a legkíváncsibb, mit fogunk látni." A vizsgálatot filmre vették. Miután felébrdtem,  azt mondta, csodálatos, amit látott. "Sándor, maga nagyon tud valamit, amit mi orvosok nem. Én, mint orvos, valószínű, hogy ebben az életemben nem tudom meg, hogy mi ez. De ez így van jól."

Szeretettel gondolok ma is mindazokra az emberekre és orvosokra, akik segítségemre voltak felépülésemben.

2005-ben megértettem, hogy mi az én utam. Mikor még kétségeim voltak, felkeresett egy nagy tudású pap, akivel beszélgettem. A végén elmondta, hogy "ezt a tudást te megkaptad. Ezt megvenni nem lehet. Nagyon kevesen vagytok, de neked kötelességed embereken segíteni!" Ez nagyon meglepő volt. Ismét részem volt egy fantasztikus emberrel való találkozásban.

Elkezdtek hozzám jönni az emberek. Egy gyakori fejfájással küszködő nő elmondta,amikor a közelemben van, jobban érzi magát. Egyre komolyabb problémákkal jöttek az emberek. Eljön az egyetemi tanár, az orvos, a pszichológus, a nagynevű művésznő ugyanúgy, mint a gyermekre váró anyuka, a szívbetegek, a rákosok, az autista, vagy epilepsziás gyermekek, és történik velük valami szép dolog.

Jelzést kaptam, hogy foglalkozzak klubszerűen emberekkel. 2010 januárjától indítottam belső hang alapján a klubomat. Aki eljön, az megtapasztalhat valamit anélkül, hogy én megszólalnék, vagy elmondanám, hogy neki mit kell tenni. Akinek az útja ide vezet, azok el fognak jönni. Sok példa van rá.

Amikor valakinek segítek, a beszélgetés végén egy szívet melengető érzést érzek, tudom: "Istené a Dicsőség, és az Emberé az Öröm".

"Szeretettel várom mindazokat, akik eljutottak az életükben arra a pontra, hogy tenni akarnak önmagukért, és egy jobb életért! Várom azokat is, akiket a kíváncsiság hajt, bárkivel nagyon szívesen beszélgetek, anélkül, hogy megítélném őt. (Ez nem az én dolgom)"